Megint karácsony hát emlékezem....

Lelkem mélyéről mint gejzír törnek fel az emlékek így ünnepek előtt. Eszembe jutnak az oly magasztos régi szép, szeretettel átitatott boldog gyerekkorom karácsonyai. Kései gyerek voltam egykeként. Az 50-es évek elején az adott lehetőségekkel, valamint az akkori politikai klíma közepette, jó apám megőrizve kisipari tevékenységét / szakmai tudás, tőkeerő / meglehetősen tehetősnek számított. Édesanyám már 6 hónapos koromban elhagyott, így nevelőanyámmal éltünk hármasban. Nevelőanyám hitgyakorló vallásos asszony volt, apám kevésbbé ellenben a csodálatos nagy szívével mindíg bizonyította emberségét, másokon való segítőkészségét. A még akkoriban csendes kisváros ahol éltünk, nagy tisztelettel övezte körül családunkat, a kölcsönösség viszonosságával fémjelzetten. Zárkózott állandóan önképző típusú gyerek voltam, amihez az otthon melege, s apám széles spektrumban biztosított feltételei / könyvek, zene, mozi, szinház, nyelvtanulás stb. / roppant jó táptalajnak bizonyult. Jöttek az 56-os történések, pörögtek az események amit apám régi szoc. dem. beállítottsága, nagyon nehezen viselt. / rekvirálás, beszolgáltatás, kitelepítés / Ami már ezt követően kissé oldódott. Soha nem felejtem el, hiszen ő akkor már 64-éves volt, mikor valamivel bosszantottam mint afféle csintalan gyerek, mindíg azt mondta: majd meg tudod fiam, ha már nem leszek. Szívbetegsége aminek gyógyítása annó még eléggé gyerekcipőbe járt, 57 májusában elvitte őt. Nyilván az 56-os események erre rátettek egy lapáttal. Bizony igaza volt megtudtam. A nevelőanyámból azonnal kidőlt a mostoha énje, s attól kezdve / 10-évesen / mintha teljesen magamra maradtam volna. Ma már ezeket az emlékeket lassan elmossa az idő, de innentől volt is meg nem is karácsonyom. Apával távozott a szeretet, biztonság, az erős háttér pedig leomlott. Az a csodálatos közel 10 év, adott viszont annyit, hogy megőrizzem emberi tartásomat, s soha nem feladva önmagamat, harcoljak létemért a sok-sok belső keserűséget legyőzve, amiből a kitaszítottság, megalázottság érzése volt a leg nehezebben elviselhető. Felnőtt korban ez tett olyanná, hogy mindíg bizonyítani akartam, illetve még a családom rovására is, / utólagos belátással / munkamániássá váltam. A pénz bűvölete soha nem motívált, igyekeztem maradni szerény hasznos alkotó honpolgárnak. Persze arról rossz álmaim se voltak, hogy ma kicsit már öregecskén, olyan mély szegénységben fogok élni, ami felül múlja minden képzeletemet. Tanúlságképpen soha ne légy olyan naív, hogy hidd a becsületes, tisztességes, alkotó, jogkövető magatartás feltétlen prioritását. Nem nyerő, legfeljebb jellemes. Manapság pl.-ul ezeket a szinte közhelynek minősülő látszólagos pozitív tetteket hangoztatni, azonnal pszichiáterhez utaltatik az illető. A leg fájdalmasabb most, hogy a karácsonyi szegénységet adoptálják akaratlanul gyerekeink is. De sok család visszasírja, ha kimondani nem is meri vagy akarja, ilyenkor a múlt gazdasági relatíve stabil létét.